Helyzetek értékelése

2011-04-12T11:52:00.000-07:00

Mitől van az, hogy valamilyen nehéz élethelyzet, probléma, az egyik emberből aktivitást, küzdést hív elő, még másból ugyanez a helyzet a beletörődést, a passzivitást, az elfogadást generálja?

A félreértés elkerülése végett, nincs a két stratégia között minőségi különbségtétel, egyik sem jó vagy rossz önmagában, hiszen minden reakció a helyzettel együtt értelmezve hasznos, vagy ártalmas az ember számára. A folyamatos, önmagáért való küzdés, a helyzet reális értékelése nélkül, gyakran kudarcokkal végződve, éppolyan frusztráló a személy számára, mint ha valaki akkor is elfogad, lenyel mindent, amikor bőven lenne mozgástere. A lényeg valahol a problémás helyzet és a saját döntési-cselekvési játéktér helyes észlelésén van. Könnyebb a helyzetnek megfelelő stratégiát választanom, ha az életem során szereztem már tapasztalatot a mostanihoz hasonló helyzetekben. Ebben az esetben egy korábbi mintát „másolok”, a szó szimbolikus értelmében. Akkor bevált, talán most is. Van azonban olyan is, hogy még csak nem is vált be mindig, de mégis azt teszem, mert ez az ismerős nekem. Az ismert pedig biztonságot ad. Biztonságos, hiszen talán ezt tette az apám, anyám, nagyszüleim, és teljesen mindegy, hogy genetikának nevezem, vagy szociális tanulásnak, a lényeg ugyanaz. Viszek tovább egy viselkedésmódot, egy megoldási módot, függetlenül attól, hogy egy tágabb értelmezési keretben nézve jó-e nekem.

Mi hát a megoldás, hogy nekem és a helyzetnek megfelelő módon legyek képes reagálni? Először is fel kell ismernem a saját működésemet. Látnom azt, hogy a stratégiám mennyire szolgál engem – bejött-e ez eddig? hogy tudok-e váltani, tudok-e másképp is reagálni? Kockázatos, ha valakire „ránő” egy működési mód. Ha ő lesz a „belenyugvó”, vagy a „lázadó”, a „harcos”. Kockázatos, mert beszűkíti a saját maga által kiszabott mozgásteret. Az „ilyen vagyok” kijelentések mögött gyakran nem önismeret van, mint amit sugalmazna, hanem rugalmatlanság, a szerep nyújtotta hamis biztonságérzet, az alkalmazkodási szándék hiánya. Nem véletlen, hogy ez a fajta stratégia leginkább a kamaszkorra jellemző.

Ha a kiinduló kérdést pontosítom, úgy, hogy mitől függ az, hogy az egyik ember többnyire a megfelelő stratégiát választja egy problémás helyzetben, míg másoknak ez nehéz, akkor talán úgy lehet összefoglalni, hogy ez előbbiek hajlandóak felülvizsgálni azokat a hitrendszereket, esetenként dogmákat, amik saját magukkal kapcsolatosak. Akik elfogadják, hogy az „ilyen vagyok” egy jelenidejű mondat. Akik megengedik maguknak, hogy most mások legyenek, hogy változzanak. Korábbi önmagukhoz képest, és másokhoz képest is.

A kompromisszumokról

2011-04-12T07:06:00.000-07:00

Amikor azt hallom, hogy valaki azt mondja magáról – pozitív értelemben – hogy ő egy kompromisszumkereső ember, az jut eszembe, hogy vajon mennyire van tisztában azzal, hogy sok esetben ezzel nem hogy nem nyer, hanem inkább veszít. Hogy pontosabb legyek, egy bizonyos mértékig nyer a társas kapcsolatok szintjén, hiszen többnyire szeretjük olyan emberrel rendezni az ügyeinket, aki mutat hajlandóságot a másik szempontjait is figyelembe venni. Másrészről viszont az ilyen helyzetekben megbújhat a kétség, vajon nem áldoztam-e fel a „békesség” oltárán valamit, ami fontos volt. Az olyan emberek számára, akik azt tanulták, hogy engedni kell a saját elképzeléseinkből, hiszen a társas lét lemondással is jár, minden bizonnyal ez egy komfortos stratégia. Én is-te is alapon.

Nem akarom modellre bontani a konfliktuskezelés módozatait, bár érdekes onnan nézve is, inkább vinném a figyelmet a modellen túlra, a belső történések megfigyelésére. A stratégiák hasznossága ugyanis itt, belül méretődik meg. A kompromisszumkereső stratégiát folytatókat, a környezetük sokszor pozitívan igazolja – hát persze, hiszen vele az alkalmazkodóképessége okán könnyebb „élni”. A kérdés mégis az, hogy mindeközben ő hogyan érzi magát. A lemondásokban, elengedésekben megéli-e a saját jó döntésének érzését, vagy úgy viszonyul hozzájuk, hogy „nekem ez is jó, hiszen én úgysem nyerhetek”.

Nagyon nem mindegy az egyén szempontjából ugyanis, hogy a belső mérlegére tekintve elégedett, vagy a világra, rendre hivatkozva azt mondja: mindent nem lehet. Ez utóbbinál ugyanis kikukucskál a hiány, amit a racionális részünkkel elengedünk, de a másik részünk talán felvési a láthatatlan „ez sem jött össze” listára. Minél hosszabb a lista, annál jobban nő az elégedetlenség bennünk. Talán nem is tudunk nevet adni ilyenkor a bennünk felgyülemlő rossz érzésnek, mégis éljük, érezzük azt. Mintha nem becsülnének meg ott, ahol vagyunk. Mintha mindig át kellene értékelnünk az elképzeléseinket. Mintha falakba ütköznénk. A falak belül vannak, a saját magunkkal kapcsolatos dogmáinkban. A kompromisszumkeresés is egy út. Semmivel nem rosszabb, de nem is jobb az összes többinél. Ha tudom, hogy az önérvényesítő részemnek szabad (!) akár a szembemenni mások elképzelésével is, akkor a kompromisszumkereső részemet is szeretni tudom. Ha látom a többieket is.

humán értékek

Helyzetek értékelése

A kompromisszumokról